A Soproni borvidék az elmúlt évtizedekben csendben húzódott meg az ország nevesebb bortermő területei mögött. Sokan tudták, hogy a kékfrankos hazai fővárosa Sopron, de kevesen törték magukat, hogy felfedezzék a nyugati határ mentén fekvő borvidék vitikultúráját. A városvezetés ezen szeretne változtatni a helyi borászokkal és gasztronómiai szereplőkkel közösen: törekvésük megvalósításának egyik első állomása az október 4-én megrendezett Kékfrankos Hangjai Borászati és Gasztronómiai Élménynap volt.
Ismerik a régi viccet a soproni borról? Így hangzik:
„A vendég bemegy egy helyi étterembe, és az ebédje mellé rendel egy soproni vöröset. Belekóstol, és az arca eltorzul a borban lévő almasavtól. A pincér csak kacsint és biztatja: csukja csak be a szemét, le fog az menni!
A vacsora után a pincér viszi a tíz frankos számlát. A vendég a tárcába azonban csak ötöt tesz be, majd rákacsint a pincérre és biztatja: csukja be a szemét, meglesz az a 10 frank!
A viccet várostörténeti sétánk vezetője, Taschner Tamás mesélte, majd hozzátette: „Sokáig ilyesmi sztereotípiák éltek a soproni borral kapcsolatban, miközben az egész Soproni borvidék csipkerózsika álmát aludta.” Holott az „elmúlt évtized számottevő változásainak köszönhetően elkezdett ébredezni a borvidék” – ezt már Dr. Schneider István, a Soproni Borvidék Hegyközség alelnöke jegyezte meg, a Kékfrankos Hangjai Borászati és Gasztronómiai Élménynap megnyitóján. Sopron polgármestere, Dr. Farkas Ciprián szerint „a soproni bor nem azon a polcon van, ahol kellene, hogy legyen” – az élménynap célja éppen ezért az, hogy az őt megillető polcra kerüljön. Az eseményre nyolc országból 300 szakmai résztvevő érkezett: nemcsak a régió boraiból és gasztronómiai különlegességeiből kaptunk ízelítőt, de városi túrák során megismerkedhettünk a Soproni borvidék történetével is.
A keltáktól a poncichterekig
Sopronban és környékén már a Kr. e. a III. században is termeltek bort a kelták, ezt aztán a rómaiak is folytatták. A középkorban a város szinte csak borral kereskedett. Sőt, a XVIII. században a helyi termelők elérték, hogy máshonnan nem lehetett bort behozni a városba. Mindezt a már említett városi túra során tudhattuk meg Taschner Tamástól, aki kiemelte, hogy a Soproni borvidék azért is érdekes, mivel a pincék – szemben sok más borvidékkel – a városban helyezkednek el. Az itt élő német származású borosgazdák, az úgynevezett poncichterek, a XX. század közepéig nem csak a soproni borászat, de a városi polgárság meghatározó szereplői voltak. Nevük a német Bohnenzüchter (babtermelő) kifejezésből ered, ugyanis a szőlők közzé babot vetettek, mivel az adómentes volt, miközben a bab gyökerében található nitrogéngyűjtő baktériumok jót tettek a szőlőnek is. Az 1940-es években zajló kitelepítések során a német ajkú lakosság egy részét elhurcolták a városból.
De nem mindenkit: a borvidék felébresztésében nagy szerepet játszik a poncichter felmenőkkel büszkélkedő Taschner Borház és vezető borásza, Taschner Kurt, aki 29 hektáron gazdálkodik. Kékfrankosuk illatában felfedezhetőek az őszi gyümölcsök, a szilva és az áfonya, az ízében a szilva mellett már a cseresznye is megjelenik. Tökéletesen illett mellé az Erhardt Étterem séfje által újragondolt paprikáskrumpli.
A magyar származású, de Ausztriában felnőtt Pfneiszl nővérek, Brigit és Katrin boraikkal egyértelművé tették, hogy ha Sopron, akkor kékfrankos. Standjukon nem is lehetett másfajta bort kóstolni, de ez cseppet sem okozott hiányérzetet. A családi pincészetet édesapjuk alapította, de már ők futtatták fel, jelenleg 13 hektáron gazdálkodnak. Brigit, a borász, a világ számos borvidékén dolgozott, legyen szó Új-Zélandról, Kaliforniáról vagy épp Olaszországról. Húga Katrin, menedzserként segíti munkáját. Az általam kóstolt kékfrankosuk már a rubin színével is hívogató volt, illata málnára és vérnarancsra emlékeztetett, míg íze további bogyósok zamatát juttatta eszembe, lecsengése hosszú, de egyáltalán nem tolakodó.
A borvidék felértékelődését jól mutatja, hogy már nemcsak a helyi családi pincészetek, hanem az országos viszonylatban is jelentős szereplőnek számító Etyeki Kúria is rendelkezik 17 hektár ültetvénnyel Sopron környékén, ahol elsősorban kékfrankost készítenek. Képviselőitől megtudtuk, hogy jövőre nyit majd az új, látogatható pincészetük Sopron mellett, mivel úgy vélik, jelentős potenciál húzódik meg a borvidékben.
A kékfrankos estéje
Térjünk vissza a menüre: a paprikáskrumplit egy különleges mákos-szilvás desszert követte, amihez a Vincellér Pincészet zenitből készült, késői szüretelésű borát kóstoltam.
Finom, barackos illatával már előre jelezte, hogy nem fogok csalódni. A gyümölcsös tónus az ízében is megmaradt, a markáns cukortartalom mézzé varázsolta az ember szájában, és tökéletes harmóniát alkotott a desszertkülönlegességgel.
Vacsorára szintén az Erhardt Étteremtől választottam: a sütőtökkel és kandírozott narancskupolával borított tépett vad kreációjához kiválóan illet a Fertő-tó melletti Winelife Borászat 2w Zweigelt bora, az enyhén fanyar, bogyósgyümölcsös ízével.
Az este számos pincészet – a Fényes, a Jandl vagy épp a Bónis-Reitter – kékfrankosát is volt szerencsém megkóstolni. És hogy miért tértem át estére kizárólag erre a fajtára? Mert mint azt Bónis Péter felesége tanácsolta: ha Sopronban, a kékfrankos fővárosában járunk, akkor csak is kékfrankost igyunk.
A soproni bor már messze nem az az almasavval telített, savanykás ital, mint egykor volt. Nem beszélve arról, hogy gasztronómiai értelemben is van mit keresni a Soproni borvidéken, miközben a történelmi hagyományok és a környezet sokszínű kikapcsolódási lehetőséget nyújt.
Szöveg: Bartók László
Képek: Bartók László
