Annyi a világ, ahány színt látsz benne – Élménybeszámoló a Borszerda fehér eseményről
Fekete, fehér, igen, nem. Ez a közismert játék jutott eszembe a Borszerda idei utolsó, fehér eseményén. Szerencsére az élet ennél összetettebb, és vallom, hogy minél színesebben tudunk gondolkodni a világról, annál gazdagabbak vagyunk. Nekem erről is szólt a Magyar Nemzeti Galéria minden alkalommal egy másik szín köré épített rendezvénysorozata, ami szeptember 22-én erre az évre sajnos véget ért.
Mert ki mondta például, hogy fehérbort csak fehérszőlőből lehet készíteni? Dr. Bodri István, a Bodri Pincészet és Szőlőbirtok tulajdonosa, aki ezúttal a csodás borokról gondoskodott, arról is beszélt a pódiumon, hogy Szekszárdon ennek komoly hagyománya van. A régi szekszárdi parasztemberek annak idején, amikor bőséges volt a termés, kadarkából készítettek fehérbort. Méghozzá úgy, hogy miután megtelt a fakád, lefejtették a kád tetejéről a gyümölcsöt és mivel a kadarka mustja nem színes, hanem inkább fehér, fehérboros hordóban erjesztették, így fehér kadarka készült belőle. Ezt a hagyományt élesztette újra István tizenöt éve szekszárdi borásztársaival – persze már egy tudatosan előkészített folyamat eredményeként.
Kocsis-M. Brigitta, a pódiumbeszélgetés műsorvezetője megidézte az MNG egyik tematikus tárlatvezetését, amely a fehér szín megjelenését járta körül Szinyei Merse Pál művészetében. Eszerint a fehér minden szín alfája: nélkülözhetetlen alapszín a festők palettáján, bár a vásznon gyakran álcázza magát, elbújik, észrevétlen marad. Szinyei legfontosabb művein ez a „nem-szín” vagy „színtelen szín” mégis főszerepet kap.
A fehér az ártatlanság, a tisztaság mellett az egészség színe is. Bodri István mottója, hogy csak jó minőségű szőlőből lehet kiváló bort készíteni. Szerinte is áll, hogy a bor sorsa hetven százalékban a szőlőben dől el. Arra, hogy ez mennyire igaz, elhangzott egy példa: Brigi szerint a borkedvelők körében a Bodri rozé igazi fogalom! Az is kiderült, hogy István tényleg a szőlőben érzi legjobban magát! Jót mosolyogtam azon, hogy mennyire nem tud elszakadni a borok világától: kutyáinak „boros” nevet ad. Fehér pulija a Blanka, míg szőke pulija a Rozi nevet kapta, és a borász szerint, ha lesz fekete pulija, akkor annak Kadarka lesz a neve.
Istvánnal az est folyamán én is készítettem külön egy interjút, amelyet ezen a linken olvashattok. Kíváncsi voltam, hogy a fehér eseményre a Bodri Pincészet miért nem egy fehérborral, mint üdvözlő itallal érkezett, hiszen az olyan egyértelmű lett volna. A welcome drink ugyanis egy malbec volt, ami Magyarországon nem elterjedt fajta, de István szerint csodákra képes Szekszárdon. Igazi kuriózum.
És ha már a különleges dolgoknál tartunk, muszáj megemlítenem, hogy mennyire élveztem Winkler Nóra és Topor Tünde tárlatvezetését a Gerhard Richter Valós látszat című kiállításon. Annak próbáltak, próbáltunk meg közösen utánajárni, mi teszi a német művészt olyan izgalmas és egyedülálló festővé, hogy a képei újra meg újra aukciós rekordokat döntenek. Az utóbbi években egy-egy alkotása több tízmillió dollár, illetve font értékben (átszámolva forint milliárdokért, tízmilliárdokért) kelt el. Mi a titok? Részben kaptam csak válaszokat – ezért érdemes időt szánni a kiállítás megtekintésére, mert biztos vagyok abban, hogy ha van is válasz, az mindenkinek a sajátja lesz. Mert ezek az összegek valóban felfoghatatlanok. Mint ahogyan Richter alkotásai is tényleg egyedülállóan zseniálisak, és valami elementáris erővel hatnak a nézőre. Játékosan különleges például az ivó nőt ábrázoló festménye, amely mellett könnyen elsétálhat az óvatlan látogató. Ez azonban hiba volna. Első blikkre egy random felvitt, leginkább szürke, fehér, néhol fekete foltokat tartalmazó pacahalmaznak tűnik, aminek semmi értelme. Látszólag. Ám ha lefotózod, garantáltan Wow!-élményben lesz részed.
El is határoztam, hogy a Gerhard Richter-kiállítást később majd egymagam megnézem még egyszer, szép nyugiban. Erre a tárlatra még visszajöhetek, ugyanis november végéig látogatható; Borszerda idén azonban sajnos több már nem lesz. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, mégis nehéz szívvel intek búcsút a rendezvénysorozatnak és a Magyar Nemzeti Galéria végtelenül profi és nagyon kedves kollégáinak. Ahogy Bán Blanka, a múzeum munkatársa szeretetteljesen megjegyezte, olyan, mintha hazajártunk volna hozzájuk a Galériába, hiszen összesen hat Borszerda-eseményen működtünk közre a BorPortré csapatával. Én a magam részéről valóban kicsit második otthonomnak is éreztem az MNG-t ezeken a szerda estéken. Hatalmas élmény volt egy kivételes helyszínen részt venni a képzőművészet, a zene és a rendkívül gazdag magyar borkultúra összekapcsolásában. Erre az évre búcsúzunk, de reméljük, hogy jövőre, veletek, ugyanitt!
És a végén hadd meséljem még el azt, milyen varázslatos élményben volt részem, amikor az MNG-program után szerda éjjel egy kollégámmal jöttem el a várból! Ahogy sétáltunk lefelé a szerpentinen, egyszer csak az egyik mellékutcából kiszaladt egy gyönyörűen szép róka és átvágtatott előttünk. Elképesztő látvány volt! Valószínűtlen. Mint egy jelenés. És valamilyen furcsa módon úgy éreztem, nagyon is illik ennek az idei utolsó Borszerdának a különleges hangulatához.
Ha kíváncsi vagy, milyen volt a Borszerda-sorozat többi eseménye, vagy csak szeretnéd feleleveníteni az MNG-ben töltött borozós estéid emlékét, olvasd el, illetve olvasd újra korábbi élménybeszámolóinkat a vörös, a kék, a zöld, az arany és a fekete eseményről!
Szerző: Rácz Laura Rebecca
Fotók: Szántó András
