Egy napom Tokajban
2020-ban nem utazhattam külföldre, úgyhogy Magyarországon belül kerestem a nyaralási lehetőségeket. El akartam felejteni a bezártságból fakadó szorongást, ki akartam kapcsolódni valami újban, valami ismeretlenben. Magyarországon nem érhet olyan kulturális sokk, amivel külföldön szembesül az ember. Nagy duzzogva keresgélni kezdtem a hazai úti célok között, nem is sejtve, hogy mennyire elvarázsol majd az, amit találok.
„Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél.” – skandáltam ezeket a bemagolt sorokat ötödik osztályos korom óta, valahányszor csak fel akartam vágni azzal az intellektussal, hogy a Himnusz harmadik versszakára is emlékszem. Hogy pontosan mi is ez a nektár, arról nem tudtam semmit. A szupermarket polcáról derengett, hogy létezik ötputtonyos, hatputtonyos, meg még ki tudja számon tartani, hogy hány puttonyos tokaji aszú. Soha nem kóstoltam, egyébként is élt bennem az a közhiedelem, hogy az édes borok rosszak. Mesterségesen, utólag hozzáadott cukorral édesítik őket, amitől másnap fáj az ember feje. Akibe szorult némi ízlés, az tehát száraz bort iszik, lehetőleg olyan francia fajtából, amit ki sem tud mondani. Ha mindez nem lenne elég, ott vannak azok az emberek, akik egy korty után már csonthéjas, kardamomos lecsengésről, málnás savgerincről ájuldoznak. Már mit keresne kardamom a borban, és mégis hogy lenne már csonthéjas az, ami szőlőből van?
Nagyjából ezekkel a kérdésekkel futottam neki a tokaji utazásnak. A barátaimmal elsőként a Kopasz-hegyen tettünk egy rövid erdei túrát. Egyikünk sem gyakorlott túrázó, de talán ennek köszönhetően még inkább értékeltük az erdőben mászkálást, hogy végre a nappali helyett a természetben vagyunk. Az út jó hangulatú eltévedésekkel telt, sokszor pazar kilátás tárult elénk, de abból a fajtából, amihez az ember szeme hamar hozzá tud szokni. Ami egy pillanatra sem vált átlagossá, az a Bodrog torkolata. Van valami festői abban a nyugodt harcban, amikor két folyó egymásnak feszül és végül már csak az egyik folytathatja az útját.
Tokajba belvárosába érve kipróbáltuk a helyi gasztronómiát, aminek kihagyhatatlan eleme a tiszai halászlé. Bajai riválisával ellentétben ez nem tartalmaz tésztát, főzés során a levet átpasszírozzák, így a tiszai halászlé esetében egy sűrű leves a végeredmény, ami a hozzá felszolgált ropogós, belül puha kenyérrel párosítva egy szenzációs fogás. Egy rövid sétát tettünk a hangulatos kis utcákon, folytatásként pedig a főtér egyik leghíresebb pincéjét látogattuk meg, ami a munkahelyi csapatépítő berúgásokon kívül olyan eseményeknek adott otthont, mint Szapolyai János királlyá választása. A pince gyakorlatilag a XV. századi építésétől kezdve főnemesek birtokában volt, így a történelem szerelmeseinek kötelező program. A középkori lovagteremre emlékeztető hosszú asztal, a gyertyák pislákoló fénye önmagában is lenyűgöző atmoszférát teremtett, ami mellé az UNESCO Világörökség részét képező Tokaj-Hegyalja borai nyújtották a teljes katarzist.
„Tokaji, a borok királya, a királyok bora” – a Szerelmi pincesor pincészetei igazolták XIV. Lajos állítását. Egy tartalmas borvacsora keretében elmesélték a családok történetét, elmagyarázták a borkészítés folyamatát és válaszokat kaptam, hogy mi az puttonyszám, vagy hogy az édes bor sem az utólag hozzáadott cukor miatt édes. Félelmem alaptalan volt, sznobizmusnak vagy arroganciának nyoma sincs, a nemzetközileg elismert borászok is példaértékű szerénységgel és szenvedéllyel beszéltek a boraikról. Felejthetetlen élmény volt teljesen laikusként megérteni, hogy mit jelent a tokaji bor. Tokaj és a helyiek munkája olyan érték, amire minden erőlködés nélkül büszkék lehetünk. Ezt az érzést külföldön aligha tudtam volna megkapni.
Izgalmas ízutazás volt eljutni a furmint szárazságából a kifejezetten karakteres desszertborokig. A nap végére annyit beszéltünk a töppedt, édes aszúszőlőkről, amíg megkóstoltam a tokaji eszenciát, ami kizárólag ezekből a mézédes szőlőszemekből készül. Sűrű, borostyánszínű, sötét lé, aminek az ízét még a magyar nyelv választékos szókincsével sem tudom leírni. Ez hát az a „nektár”, amiről gyerekkoromban tanítottak az irodalomórán.
Szerző: Őrhegyi István
Fotók: Őrhegyi István
