Amerikából jöttem, híres mesterségem címere … – avagy nem minden szőlő magyar, ami annak látszik
Szeretünk magunkra bor- és szőlőnagyhatalomként tekinteni – és hát való igaz, ha az ország méretével összevetjük a termelt szőlőfajták számát, valószínűleg az elsők között végzünk a ranglistán.
Zsebkendőnyi méretű országunkban ugyanis se szeri, se száma a különböző borszőlő fajtáknak. Azon persze, hogy ez jól van-e így, lehet vitatkozni. Mégis érdekes lehet csoportosítani ezeket a fajtákat eredetük szerint.
Az őshonosok – vagyis az autochton fajták
Az igazi „nagymagyarok” – vagy inkább nagy Kárpát-medenceiek a mezőnyben. Ők a Kárpátok ölelésében érzik otthon magukat, így nyugodt szívvel hivatkozhatunk rájuk magyar fajtaként büszke patriotizmussal. Ide tartozik a Tokajban méltán neves furmint és hárslevelű (amely a tokaji aszú alapanyagát is adja), a Somló specialitásaként emlegetett juhfark, az Egerben népszerű leányka és királyleányka vagy a badacsonyi úri szőlő, a kéknyelű. Talán sokaknak érdekes lehet, hogy csak és kizárólag fehérborszőlőket találunk az őslakosok között – az első kékszőlőfajták valamikor a XIV-XV. század fordulóján érkezhettek hazánkba.
Hazai műhelyből – avagy a magyar hibridek
Ha nem is természetes úton, hanem szakértői közreműködéssel, de jó pár hibrid, vagyis mesterségesen keresztezett magyar szőlőfajta örvend népszerűségnek. Ezeket valamilyen jól megfontolt céllal hozták létre – például az önmagában szaporodni képtelen kéknyelű mellé „szexpartnerként” született a ma már önmagában is fajtabort adó rózsakő. De ugyancsak keresztezés eredményei az oly kedvelt illatos fajták, az irsai olivér és a cserszegi fűszeres, és a Z4-ek, vagyis a zengő, zenit, zéta, zeusz kvartett is.
Állampolgárságot kapott – a „szinte” magyarok csapata
Köztes fajtaként szoktunk hivatkozni azokra a szőlőkre, amelyek igencsak jól érzik magukat a Kárpát-medencében és belakták már magukat több száz év alatt az itteni gasztronómiai kínálatba – pedig eredetüket tekintve nem ebben a földben látták meg a napvilágot. Ha rájuk nézünk, azt is hihetnénk, magyar fajták, annyira jól érzik magukat a területen. Idetartozik a Balaton boraként emlegetett olaszrizling (amely egyébként még csak nem is olasz, hanem horvát eredetű), a szintén a magyar tengernél népszerű szürkebarát (eredeti nevén pinot gris), a muskotályosok rokonaként ismert, aromás tramini, és hát a nagy „magyar” kékszőlők mindegyike: a kékfrankos, a kadarka, a portugieser és a zweigelt is.
Az igazi világpolgárok – akik bárhol jól érzik magukat
Ezeket a fajtákat a világon szinte mindenhol ismerik és termesztik. Bemutatni egyetlen borkedvelőnek sem kell őket – bárhová megyünk a Föld kerekén, ők szembejönnek velünk. Nem csoda hát, ha Magyarországon is szívesen telepítik a szőlészetek. A fehér fajták közül a chardonnay, a savignon blanc, a riesling, a chenin blanc és a muskotályos család tagjai bátran mondhatjuk: világútlevéllel rendelkeznek. A kékszőlők közül a Burgundiában csúcsra járatott pinot noir (vagy kékburgundi), a kettős nevű, borsos ízű syrah/shiraz és Bordoux-i triumvirátus (cabernet franc, cabernet savignon, merlot) mind igazi világsztárnak számítanak.
Borkedvelőként egy-egy utazás előtt érdemes utánajárni, az adott országnak mely fajták a specialitásai és azokból választani. Ugyanakkor igazán izgalmas lehet valamely világfajtát kiválasztani és végigkóstolni, mennyire különböző karakterű bort ad Franciaországban, Kaliforniában, Dél-Afrikában vagy éppen Ausztráliában. Ha pedig külföldi barátainknak szeretnénk megmutatni, milyen a jó magyar bor, érdemes a Kárpát-medencében őshonos fajtákat előnyben részesíteni – garantált lesz a számukra szerzett új élmény.
Szerző: Kocsis-M. Brigitta
